2014. december 12.

1. rész - Betűről betűre: ki vagyok?


             

A szívem beleremegett a pillanat okozta sokkba és fájó, szúró érzést hagyott bennem. A szemem könnybe lábadt. Ott feküdt a hófehér ágyban, a szemei nyitva voltak és látszott a tekintetén: nem érti, mért állja körbe ilyen sok ember.
- A tünetek alapján, úgy tűnik, poszttraumatikus amnéziája van, még pár hétig bent tartanánk megfigyelésre a koponya sérülése miatt – mondta felém fordulva dr. Lee, majd meghajolt és kiment a szobából.
Egyfajta transzba estem, nem egészen tudtam felfogni a hallottakat.
- Hívd fel Min Youngot! – mondta Mrs. Kim a férjének, majd rám nézett.
Üveges tekintettel közeledett felém, a félelemtől lehunytam a szemem. De most nem bántott, megfogta a kezem és kisétált velem a folyosóra. Aznap láttam az arcán először tiszta érzelmeket, fenntartotta az erős nő látszatát, de remegett a keze és ébenfekete szemei közelebbről megnézve mérhetetlen fájdalomról árulkodtak.
- Tudom, eddig nem volt túl jó a kapcsolatunk és ez valószínű ezek után sem fog változni, de amikor felébredt téged szólított, tehát valamilyen szinten már emlékszik – mondta nyugtatgatásképp, de  mégis mereven, kimérten.
A folyosó sivár volt, egyedül a hajnali napfény volt jelen kettőnkön kívül és a szavai nem csak a fülemben, hanem körülöttünk is visszhangoztak.
Egy hangos sóhaj hagyta el a száját, majd visszament a szobába, én pedig mélán álltam a kietlen folyosón. Nem tudtam mit tegyek, de hirtelen támadt egy ötletem. Visszamentem a szobába és előhalásztam a táskám titkos zugából a kis fekete könyvet, majd odatettem Myung Soo komódjára és a szemébe néztem. Ha emlékezne arra az időre, amit együtt töltöttünk most biztosan büszke lenne rám, hogy nem teketóriáztam, hanem azonnal megtettem.
- A kórházban lassan telik az idő – magyarázkodtam, majd leültem egy székre.
Mrs. Kim kérdőn nézett rám, viszont amikor a fia felemelte a komódjára tett könyvet, meglátta az oldalára írt „Napló” feliratot. Igen, odaadtam neki a naplóm, amit akkor kezdtem el írni, amikor ideköltöztünk. Elképzelni sem tudtam, hogy mi fog kisülni belőle, de reménykedtem abban, hogy így visszatérnek, majd az emlékei. A sírás küszöbén álltam, de ott ültem és vártam. Ő viszont azon kívül, hogy belelapozgatott teljességgel figyelmen kívül hagyta a naplót, ezért elmentem abban bízva, hogy később előveszi.

*Myung Soo szemszög*

Egy idő után elment mellőlem mindenki, magam maradtam a zord kórházi szobában azon töprengve ki is vagyok én valójában. Felkeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam: eltelt egy egész nap anélkül, hogy észrevettem volna. A lemenőnap fényében úszott minden, kint javában zajlott az élet, én pedig itt voltam egyedül, mint egy dobozba zárt lepke. Bevágtam magam az ágyba és észrevettem a komódomra tett könyvet, amit az a duplaszemhéjú, külföldi lány tett oda. Unalmamban a kezem közé vettem és elkezdtem olvasni. Néha egy-egy koreai szó vagy rosszul összeszerkesztett mondat szakította meg az angol szöveget, amiktől akaratlanul is mosolyra húztam a szám. 

Első nap az új iskolában. Hogy őszinte legyek hihetetlenül izgultam. Már eleve az hátrányba szorít egy közösségbe való beilleszkedésben, ha év közben kerül oda az ember, hiszen addigra a többiek már összeismerkedtek, és kialakult, hogy ki kivel milyen viszonyban áll. Itt, ráadásul, még egy idegen országban is vagyok. Bár a tanítás angolul folyik, ez egész valahogy annyira… más. 

Ember! Miért kell ezt ennyire túlkomplikálni? Az első nap ígyis-úgyis szívás, akármikor jössz.

Mint eddig minden reggel, az ágyból feltápászkodva ösztönösen a szekrényhez léptem, hogy megtaláljam benne azt a ruhát, ami nemcsak hogy tükrözi az egyéniségemet, vagy épp az aktuális hangulatomat, de még a jelenlegi évszaknak és az időjárásnak is megfelel. Miközben a szememmel rendszereztem a még nagyon is rendezetlen gardróbomban a ruhákat megláttam a többitől kicsit odébb szorított egyenruhámat. Na, igen erről teljesen elfeledkeztem. Eleinte teljesen ellene voltam az önkifejezés és az eredetiség ilyen mértékű elfojtásának, de be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is imponáló ez az egyenruha, ami egy fekete blézert, fehér matrózblúzt, vörös- arany nyakkendőt és egy vörös kockásszoknyát foglalt magába. Ugyanakkor hiába volt gyönyörű az uniformis, a fejemben máris elképzeltem, ahogy anya nem tud, majd megkülönböztetni a tömegben a többiektől. 

Hogy lehet valaki ennyire döntésképtelen? Nők...

Ezt a gondolatmenetet az döntötte romba, hogy éppenséggel Ázsiában vagyunk, nekem pedig vörös hajam van. Hurrá. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb: ha egy vagyok a sok közül, vagy ha kilométerekről ki lehet szúrni a tömegből. Ráadásul még arra is fel kellett készülnöm lelkiekben, hogy esetleg kapok pár otromba megjegyzést a hajam színére. Apropó, ha már így szóba került a dolog: jelentem, hogy legalább tízszer kötöttem fel, majd engedtem le a hajam. Végül már nem maradt időm újra felkötni, mert anya rám szólt, hogy siessek, különben elkésik a munkából. A sulihoz érve minél hamarabb ki akartam szállni a kocsiból, mert nem akartam arról elhíresülni, hogy az első napomon egy Aston Martinból dobtak ki az iskola elé, de anya ragaszkodott hozzá, hogy eljátszhassa a pszichológust és mindenféle jó tanáccsal látott el annak érdekében, hogy ne aggódjak, az izgalomtól nehogy rosszul legyek, valamint az összes lehetséges módon megpróbált megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Azonban pont az ellenkező hatást érte el. Most komolyan ennyire látszott rajtam, hogy ideges vagyok? 

Igen, minden bizonnyal ennyire.

Miután kiszálltam még integettem egyet anyának, majd megindultam az iskola kapuja felé. Nos, a kapuról azt kell tudni, hogy középen be lehet menni autóval, bár van egy sorompó és hozzá beléptető, hogy csak az arra jogosultak (tanárok, idősebb diákok, gondolom) juthassanak el a parkolóig. Két oldalt pedig van egy-egy kiskapu. Szinte minden diák a jobb oldalin járt ki-be, a baloldali csukva is volt, de semmi kedvem nem volt átmászni a másik oldalba így gondoltam ezért ellenőrzöm, hátha nincs zárva. És bingó. Ahogy azonban résnyire kinyitottam a kis nyikorgó vaskaput a kezem magától megállt. Újra elkezdtek cikázni a fejemben a gondolatok mindenféle marhaságról. Kerestem az indokokat miért kéne most sarkon fordulnom és hazamennem, de mivel erre nehéz volt jó okot találni az agyamban levő Google Search lassan dolgozott. Elég lassan ahhoz, hogy egyszer csak egy türelmetlen hangot hallottam a hátam mögül. 
– Khmm... Bemész még ma, vagy itt szobrozol holnapig? - hallottam magam mögül egy fiú hangját. 
– Pszt! Futtatom a keresést - mondtam, majd azonnal elvörösödtem. Alig hittem el, hogy ezt hangosan kimondtam. De megtettem. 
– Aaaha… Kicsit kettyós vagy, nem? - kérdezte, mire hátrafordultam, mert azért annak már ugye muszáj látnom az arcát, aki így ledegradál húsz másodperces ismeretség után. Legnagyobb meglepetésemre egy ázsiai srác állt mögöttem. Pedig a hibátlan kiejtése és a „kettyós” szó használata miatt biztosra vettem, hogy anyanyelve az angol. 
– Hogy te milyen bunkó vagy! - néztem mélyen a fekete szempárba. 
– Mi van? Nem én állom el az utat! - akadt ki. 
– Nem csak egy kapu van, ha nem látnád. Keress magadnak saját bejáratot. Ez az enyém –szögeztem le. 
– Úristen. Te tényleg lökött vagy. 
Ezzel fogta magát, átugrott a sorompón és tovább sétált. Én pedig kezdtem felfogni mit csináltam. Ez az Noelle, gratulálok, jó első benyomást tettél egy jövendőbeli iskolatársadra. És ez még csak a kezdet volt."



6 megjegyzés:

  1. Imádtam! De siess a következővel nagyon! <3
    Ölel, hű olvasód: Adri^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Igyekszem.

      Üdv, Noelle

      Törlés
  2. Végre itt az első rész :) már vártam, nagyon tetszett, a fogalmazás, a humor :) jókat mosolyogtam rajta. Még sosem olvastam ázsiai történetet, de eddig igazán tetszetős ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! :) Megpróbálom a következő részt minél hamarabb hozni.

      Törlés
  3. Rohadtjó *-* folytasd! Most már nem halhatok meg anélkül h tudnám a sztori végét xD

    VálaszTörlés
  4. kár hogy nem folytattad:(

    VálaszTörlés