A szívem beleremegett a pillanat okozta sokkba és fájó, szúró érzést hagyott bennem. A szemem könnybe lábadt. Ott feküdt a hófehér ágyban, a szemei nyitva voltak és látszott a tekintetén: nem érti, mért állja körbe ilyen sok ember.
- A tünetek alapján, úgy tűnik, poszttraumatikus amnéziája van, még pár hétig bent tartanánk megfigyelésre a koponya sérülése miatt – mondta felém fordulva dr. Lee, majd meghajolt és kiment a szobából.
Egyfajta transzba estem, nem egészen tudtam felfogni a hallottakat.
- Hívd fel Min Youngot! – mondta Mrs. Kim a férjének, majd rám nézett.
Üveges tekintettel közeledett felém, a félelemtől lehunytam a szemem. De most nem bántott, megfogta a kezem és kisétált velem a folyosóra. Aznap láttam az arcán először tiszta érzelmeket, fenntartotta az erős nő látszatát, de remegett a keze és ébenfekete szemei közelebbről megnézve mérhetetlen fájdalomról árulkodtak.
- Tudom, eddig nem volt túl jó a kapcsolatunk és ez valószínű ezek után sem fog változni, de amikor felébredt téged szólított, tehát valamilyen szinten már emlékszik – mondta nyugtatgatásképp, de mégis mereven, kimérten.
A folyosó sivár volt, egyedül a hajnali napfény volt jelen kettőnkön kívül és a szavai nem csak a fülemben, hanem körülöttünk is visszhangoztak.
